Nemzetközi Cigányság Zászlója
Dr. Kustár Péter kislétai református lelkész Kislétán szolgált időszakának /1969-1987/ helytörténeti témákit keresve találtam a NÉPSZAVA cikkre.
A NÉPSZAVA 1977. június 7-én megjelent számában Szenes Imre újságíró „Mi is emberi módon akarunk élni” című cikke a kislétai cigány népcsoport 161 tagjának mindennapjaiba ad betekintést, jellemezve a kislétai cigányok történetének e korszakát. A leírtakat tanulságosnak tartom, ezért a következőkben közzé teszem.
„Mi is emberi módon akarunk élni...”
„Mint cseppben a tenger, úgy tükrözi Kisléta 161 cigánya e népcsoport Szabolcs megyei helyzetét. A keresőképesek többsége már állandó vagy alkalmi munkából él. Jó néhányan viszont bűncselekmények miatt börtönben ülnek. A dolgozók egyharmada még a faluszéli telepen lakik, és már alig várja, hogy az igényelt kedvezményes kölcsönből idén felépüljön szerény, háromhelyiséges saját téglaháza. Amikor Orosz József tanácselnökkel e telepre látogattam, a kis lurkóktól körülvett asszonyok nyomban a házépítés felől faggatóztak. Néhányan megmutatták a telkük és az OTP-kölcsön papírjait — hozzáfűzve, hogy férjük most is dolgozik; ők meg tsz-tagok, de éppen gyes-en vannak az újabb gyerekkel. Az egyik viskóból előkerült a 25 éves Balogh József, a MÁV kelenföldi pályamunkása, aki hét közben az ottani szálláson lakik. Most még nincs a vasútnál, mert mint mondja: három nap szabadságot kért, hogy nádat vágjon kunyhója tetejére. Az elnök megkérdi: — Ha így dolgozik, hogyan lesz az új házhoz saját pénze?
Változás a cigánysoron — Az meglesz — mondja bizonytalanul és közli, hogy neki nem kell az új cigányházakhoz kijelölt Bocskai utcai telkekből, mert a falu más részén már vett egy 300 négyszögöles telket. — Ha már házat építünk, nem kívánunk cigányok közt lakni, mi is emberi módon akarunk élni... És az új házba, a saját munkánkat is beleadjuk... Visszaemlékszem, hogy tíz évvel ezelőtt még arról írtam: cigányok a részükre szétszórtan épült új házak kedvéért sem akartak elszakadni közösségüktől — és szinte rájuk kellett kényszeríteni a jobbat. Később már sok cigány felismerte, hogy a telepi közösségeik szintén visszahúznák őket; most már félnek, hogy a jobb házakkal kialakuló új cigánysoron ismét a múltba zuhannának. Jogos aggodalom ez, mert erre is akadnak példák. — Az új házaikat nem tudjuk elkülönítve építtetni — jegyzi meg a tanácselnök. — Döntően azért, mert a faluban nincs annyi szétszórt üres vagy eladó telek. Emiatt egy-két utca végén új teleksort parcelláztunk részükre. Örülünk hát, ha némelyek máshol jutnak házhelyhez. A Bocskai utca végén már öt új cigányház áll és folytatásaként ide épülnek a még putri lakók újabb otthonai. Általában étkezéshez vagy tároláshoz is használható nagyobb előtérből nyílik a normálméretű lakószobájuk és konyhájuk. A 44 éves, ötgyermekes Magyar Mihály pályamunkás már két éve ilyen házban él. A régi sárból vert telepi kuckójához képest valóságos palotának érzi. Ő még analfabéta, de férjezett 19 éves lánya és veje már hat osztályt végzett, az utóbbi pedig szintén a nyíregyházi vasútnál dolgozik. Az ifjú párnak ugyanitt van háza, s igen örülnek, hogy a családalapítást már ilyen emberi hajlékban kezdhették.
Orgován József és családja háza a Bocskai utcában épült az elsők között /PL. 2018/
Magyar Mihály bevezet tisztes szerénységgel bútorozott szobájukba, hellyel kínál a pamlagon, s megmutatja a falon a családi képeket, a táskarádiót, mint bizonyságát civilizálódó életüknek. A festett betonpadlózatra most készülnek szőnyeget vásárolni. A felesége is dolgozik. És tervezik: előbb-utóbb külön kamrát és fürdőszobát is építenek házukhoz. — Mert én már tizenhárom éve egyfolytában a vasútnál dolgozom, azelőtt meg tsz-tag voltam. Házunk 500 négyszögöles telkén kertészkedünk, és mint tavaly — idén ismét vállalunk sertéshizlalást. Most már beiratkoztam a vasúti dolgozók iskolájába is. Már nagyon röstellem, hogy még nem tudok írni-olvasni. A 12 éves fiam az ötödik osztályba jár, és vele már elvégeztetem a teljes általános iskolát, hogy utána szakmát is tanulhasson...
Az emelkedés mintája. Az emelkedés e mintája erősen vonzza a még viskólakókat. Sőt, némelyek már a túlszárnyaláson töprengenek. Ennek eleven megtestesítője a fiatal Rézműves Sámuelné, aki a többiektől eltérően oly tiszta ruhában, ápolt hajjal toppant elénk a telepen. Mintha nem is itt élne. Megtudtam, elvégezte a nyolc általánost, a férje szintén kelenföldi pályamunkás, hetente egyszer jár haza, most is dolgozik és havi átlagban 2500-at keres. Négy kicsinye közül az egyik elsős, a másik már harmadikos. Amikor meglátja a tanácselnököt — első kérdése az: — Tessék, mondani, volna-e mód, hogy a gyerekek miatt mi nagyobb házat építhessünk? És nem a Bocskai utcában, mert a nagynénémtől ajándék telket kaptunk a falu más részén... — Persze, nagyobbat is építhetnek, ha a hozzávaló kölcsönhöz nagyobb előtakarékosságuk lesz és maguk is beledolgoznak. — Mi is így gondoltuk. Kíváncsi lettem a telket ajándékozó nagynénjére is. A tanácselnök elkalauzol hozzájuk a nem cigányok lakta Kállai utca 32- be, egy két szoba-konyhás, átlag méretű parasztházhoz. Csorba Elemér, a hatvanévesnek látszó, borostás arcú házigazda — valójában csak 49 éves és leszázalékolt nyugdíjas. Az olajvezetékek építésénél dolgozott, mint segédmunkás, azelőtt pedig tsz- tag volt. — 19 évi folyamatos munka után mentem nyugdíjba, és amíg dolgoztam, 4,5 ezret is megkerestem, most pedig 2159 forint a járadékom. A telket még 1967-ben 8000 forintért vettük egy régi, rossz házzal, de a helyére akkor még csak egyszobás újat építettünk.
Sikeres ,,vegyes házasság”. — Addig anyáméknál laktunk, aki nemrég meghalt —, egy kunyhóban — szólt közbe a felesége. — Aztán a telket az unokahúgomnak ajándékoztuk. Hadd másszanak ki ők is a nyomorúságból... — Igaz, mi is csak 1974-ben jutottunk oda, hogy házunkhoz még egy szobát és nyári konyhát építsünk — folytatta a férje. Akkor már magasabbra is emelték a falát és a tető cserepét palára cserélték, mert az jobb, tartósabb. Az átépítés 80 ezerbe került, ebből 30 ezer a saját megtakarításuk volt, a többi az OTP-től; most 400 forint a havi törlesztésük, de 500-at fizetnek, hogy hamarabb túl legyenek rajta. Megmutatja rendes bútorzatú lakásukat, mindkét szobában nagy képernyőjű tv van. Az egyik szobát férjezett lányuk, Körtvélyesi Antalné lakja két gyerekével. A férje nem cigány, kőműves a szakmája. Egy ideig Pesten laktak. Az asszonyka akkor szövőnő volt, de amióta gyes-en van, hazajöttek. A férje itthon dolgozik, s ideiglenesen a szüleinél laknak. — Mert az uram családi segítséggel már felépítette háromszobás, összkomfortos külön házunkat — büszkélkedett Körtvélyesiné, a karján ülő szőke kicsinyével. — Most már csak a külső-belső vakolás és a szerelés van hátra. Övék a falu első vegyes házassága. Nagyon jól élnek egymással, mert — mint az asszonyka hozzáfűzi —: neki már a szülei is dolgos emberek. A tanácselnök meg is jegyzi; — Ha már mindnyájan ilyenek lennének, hazánkban már nem is létezne cigánykérdés. — Így van — igazolja Csorba Elemér. — Az én családomról példát vehetnek. Mind a négy felnőtt gyermekem már nyolc osztályt végzett és dolgoznak. A 18 éves fiam most másodéves kőműves tanuló Pesten. Beszélgetésünk közben idejött Rézművesné is. Halkan megjegyezte: „Bácsikám, én már magukról veszek példát...” Szenes Imre
