Szoboravatás, Kisléta, 1978.03.29.
A Kisléta község 1969-1987 közötti időszakkal /Dr. Kustár Péter református lelkész Kislétán töltött időszaka/ foglalkozva találtam meg Kovács Erzsébet Kislétán is élő, alkotó szobrászművész „Anya gyermekével” című szobrának 1978. március 29-én történő felavatását /Szabolcs-Szatmári Szemle 1978/2. szám/. A szobor leleplezésekor mondott felavatási beszédet, valamint a Képes Újság, 1984.03.31. 13. számában „Anya gyermekkel” című cikket Kisléta község helytörténetének ápolása céljából megosztom. A szoborra való hivatkozása mellett a cikk tartalma, mondanivalója is hatással volt, amely még mindig aktuális.
„ERDEI LÁSZLÓNÉ: Takács Erzsébet „Anyaság" című szobrának felavatására*
Örömmel és szeretettel üdvözlöm a megjelenteket, a Szabolcs megyei tanács, a máriapócsi tanács és Kisléta képviselőit, valamint a gyermekotthon vezetőit, dolgozóit abból az alkalomból, hogy az otthon kertjében méltó helyére kerül Takács Erzsébet „Anyaság” című szobra.
Örömöm kettős; szól a tanács nagyvonalú áldozatkészségének, amellyel a gyermekotthon lakóit és dolgozóit megkülönböztetett figyelemben részesíti, és az otthon vezetőivel együtt az életre felkészítés, a lélekformálás felelősségteljes gondjaiban az érzelmi és esztétikai nevelés fontos feladatát is szívén viseli.
Gyümölcsöző együttműködésüknek újabb jele és maradandó eredménye ez a nagyméretű, monumentális műalkotás, mely tartalmában is a legmélyebb és a legmeghittebb, halálig tarló emberi kapcsolatnak, az anyai szeretetnek örök szimbóluma.
A mű alkotója Takács Erzsébet SZOT-díjas szobrászművész. Maga is faluról, Mezőkövesdről indult, hogy merészen nekivágjon az ismeretlenségnek és koldusszegényen, de hittel telve, a buktatóktól nem mentes művészéletet válassza. Az egykori matyó hímzőlány az ország fővárosába, Budapestre került, kétkezi munkásként készült fel a nagy csatára, a művészet fellegvárának meghódítására. Ma, az ország felszabadulása után három évtizeddel se könnyű annak a kétkezi dolgozónak a dolga, aki a művészpályát választja. Takács Erzsébet nő létére, nehéz körülmények közepette, éjt, napot eggyé tevő munkával, hajthatatlan szívóssággal, töretlen lelki erővel szerezte meg a választott hivatás mesterségbeli ismereteit, vált úrrá a művészi közlés szakmai eszközein, tanulta meg az ábrázolás, mintázás, formázás és öntés fortélyait. Több mint húsz esztendeje faragja, alakítja, önti szobrait, domborműveit, plakettjeit. Közben sokáig még nehéz fizikai munkával kereste kenyerét, így nőtt jelentékeny művésszé. Tevékenységét megértő munkáskollektívák, társadalmi szervezetek támogatták; alapanyagnak követ, fát kapott, hogy szobrait megfaragja. A budapesti Láng gyáriak maguk közé fogadták, alkotómunkáját ma is több szocialista brigádjuk tiszteletbeli tagjaként folytatja.
Az üzemi közösség, a termelőmunka légköre segítette abban, hogy biztosan haladjon a modern művészet kanyargós útjain. Művészete szervesen fejlődött. Legfőbb tanítómestere a természet, műveinek örökké visszatérő témája az ember. Ihletét a legtisztább forrásból, gyermekkora környezetéből a paraszt- és munkáséletből meríti. A proletársors megedzette, elkötelezett művészként a termelőmunka légkörében útját hamar megtalálta. Hitvallója és szószólója átalakuló, formálódó munkásosztályunknak, melynek örömeit, bajait közelről, saját mindennapjaiból is ismeri.
Szobrait általában kőből, vagy fából faragja. Összefogott, szűkszavú mintázással, erőteljesen örökíti meg mai életünk megteremtőit, a parasztokat, ipari és mezőgazdasági munkásokat. Döbbenetes erővel jellemzett portréiban az egyéni vonásokon túl is magukra ismernek nézői, mert fában, kőben, ólomban vagy bronzban tenyérnyi, vagy életnagyságú művekben egyaránt napjainkat formáló élményanyagot dolgoz fel közérthetően, mégis ünnepélyesen, erőteljes, csak a lényeget, a tartalmi mondanivalót hangsúlyozó, realista formákkal.
Az élet egyetemét megjárt művész tevékenyen részt vesz minden olyan közösségi mozgalomban, amely elősegíti képzőművészetünk szocialista szellemű újjászületését, műveivel elősegíti a kultúrától eddig távolmaradottak közeledését a modern művészet sokszor bonyolult problémáihoz.
„Anyaság” című szobra is ezt akarja. A mai művészet nyelvén, egy sokat megélt művész szivárványos élmény anyagával ábrázolja az anyát, tömör, nagy formákkal, egyszerű, mély és igazi művészettel. Nem az ünnepi köntöst viselő, elvont, művészet glóriájával övezett anyát testesíti meg benne, hanem mindnyájunk anyját, az erőset, az életet adót, aki hajnalban kelve, éjfélkor fekve, gondokkal a vállán is vidáman, féltve, óva neveli gyermekét; az anyát, a szeretet soha ki nem apadó forrását, szív melegét maga körül árasztó örök emberiesség, együtt érző humánum szimbólumát.
Ezeknek a gondolatoknak a jegyében adom át a szobrot rendeltetésének, hogy mindenki örömét lelje benne, aki rátekint.
- Elhangzott 1978. március 29-én Kislétán, a szobor felavatása alkalmából.”
„Anya gyermekével” a Kislétai Ápoló-Gondozó Otthon /PL 2013./
„
: Anya gyermekkel
Elválni egyszerű. Kölcsönös megegyezéssel egy-két hét, vagy hónap. A bíróság „kimondja a válást” és utána ...
Igen, a válás után kezdődik a neheze. Meg kell osztozni a lakáson és meg kell osztozni a gyermeken. Az osztozkodás, veszekedés, marakodás, huzavona, amelynek rendszerint az asszony és a gyermek vallja a kárát — még akkor is, ha övék marad a lakás. A férfi elmegy, az asszony ottmarad egyedül vagy másod, harmad, negyedmagával, a gyermekekkel.
A gyermekek váláskor még rendszerint kicsik: ápolni, nevelni, tanítani kell őket — ez mind-mind az asszony gondja. A férfi fizeti a gyermektartást — ha fizeti, ha nem, akkor behajtják rajta — esetleg időnként „a látogatás napján” visz a gyerekeknek egy zacskó cukrot vagy valami kis játékot és ezzel részéről az ügy be van fejezve. Szabad ember. Az asszony pedig viszi a gyerekeket a bölcsődébe, az óvodába, aztán rohan, hogy el ne késsen a munkából. Néha otthon kell maradnia, mert hol az egyik gyermek beteg, hol a másikkal van valami baj. A főnöke ferde szemmel néz rá, pont akkor hiányzik, amikor szükség volna a munkájára. Tovább tanulni nem tud, szakmailag elmarad. Ölik a gondok, bajok, gyötrelmek. Amire a gyerekek felnőnek, megöregszik.
A férfi, válás után, ha akar, új életet kezd. Feleségnek valót talál eleget; ha egyik nem válik be, keres másikat. Az asszony — gyermekkel — ha csinos, kellene a férfiaknak, de nem feleségnek. Feleségül venni valakit gyermekkel, vagy gyermekekkel, nem nagyon vonzó dolog. Előfordul, de kevesen vállalkoznak rá.
Nem tudom, hány édesanya neveli egyedül a gyermekeit, de biztos nagyon sok. És én csak csodálni, tisztelni tudom őket. Takács Erzsébet szobrászművésznek van egy alkotása „Anya gyermekével”: bennem örökké él ez a szobor és mindig a gyermekeiket egyedül nevelő édesanyákra emlékeztet. Egyik gyermek az anya karján, másik öleli a térdét és a három figura képzeletbeli fátyollal burkolódzik egybe, mintha összenőtek volna. Az egyedül maradt édesanyáknak és gyermekeiknek nincs más választásuk, mint az egymásba kapaszkodás, az egymásba fonódás. Ők még ma is az árvaság jelképei. Bár ma már nem fenyegeti őket veszély, nem kell félniük az éhségtől, a sorskivetettségtől, de azért a többségükben valahol ma is árvák. Ügy is hívják őket — nagyon találóan — „csonka család”. Mert a család az emberek szemében megszokottan csak akkor egész, ha együtt van benne apa, anya és a gyermek.
Elválni könnyű, de tovább élni egy édesanyának — gyermekkel — nehéz.
Nehéz sors a gyermekeit egyedül nevelő édesanya sorsa még akkor is, ha van támasza: szülők, testvérek, barátok, akik néha megértők, néha nem, de — ha kell — segítenek. Segítenek elviselni a gondokat, a fizikai terheket, de nem tudnak segíteni a lélek terheinek elviselésében. Sokszor szabadulást jelent a rossz házasság vége. De az egyedül maradás — az anyai gondokkal együtt — mindig nagy megpróbáltatás, és ezt csak az tudja, aki érzi. Az arcokon talán nem mindig látszik, de a szívekben ott van a fájdalom.
Természetesen vannak kivételek. A nők között is akadnak könnyelműek, felelőtlenek. De én most nem róluk beszélek, hanem a többségről, azokról, akik türelemmel és felelősséggel viselik sorsukat, akik szeretik a gyermekeiket és ha fáj - dalommal, szenvedéssel is, de panasz nélkül áldozzák fel fiatalságukat a gyermekeikért.
Ha teljes a család, akkor is a legtöbbet vállaló tagja az édesanya, aki összefogja a vérszerinti kötődésben élő kis közösséget. De az én szememben az anyai jelképek közül a legszebb, a legtiszteletreméltóbb a csonka család édesanyja: aki egyszemélyben családfő, kenyérkereső, gondviselő, aki néha százféle gonddal, bajjal küzdve — a szabadságról és szórakozásról lemondva — neveli gyermekeit. Lehet, hogy a hálátlan kölyök sohasem méltányolja majd az anyai áldozatot, de akkor is ő — az édesanya — a győztes, aki a pokol tűzében is képes tovább élni és tovább segíteni az életet.
Övezze hát tisztelet és társadalmi megbecsülés!"
